tudod, midőn először ültünk

Tudod, midőn először ültünk
e tó fölött, e fák alatt?
Röpül a gyors idő fölöttünk,
azóta két év elhaladt.

Ily ősz volt akkor is, ilyen szép,
mosolygó őszi délután.
Szelíd fuvalmak így rezgették
a sárga lombokat a fán.

Így tükrözé vissza a tónak
vize a tiszta kék eget,
így ringatózott ama csónak
ábrándosan a víz felett.

De akkor még csak gondolatban
élveztem mennyországomat,
mert akkor még nem csókolhattam,
mint mostan, édes ajkadat.

Két éve annak… sokat elvitt
az idő tőlem azalatt,
de nem panaszlok, mert amennyit
elvitt, sokkal többet hozott.

Téged hozott meg nekem, téged,
reményim fényes gyöngysora,
kiért az örök üdvösséget
ezerszer adnám én oda.

Maradjunk még itt, légy mellettem…
Hol úgy búsultam egykoron,
hagyj engem itt most elmerengnem
végetlen boldogságomon!

1848

Petőfi Sándor

szeptember elején

A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.
eljöttél, ó régen várt évszakom.

Kosztolányi Dezső