A gyerekkor és a felnőttlét határán vagyok. Már majdnem.
Nem félek. Nem leszek egyedül, már tudom. És ahogy telik az idő, minden egyre csak jobb lesz. Felnövünk, önállóak leszünk, megállunk a saját lábunkon, azt csinálunk, amit akarunk, és nem függünk a szüleinktől. Együtt lehetünk amikor csak szeretnénk, ameddig csak szeretnénk, ahányszor csak szeretnénk, ahogy szeretnénk.
Fel akarok nőni végre, szeretnék a jövőben élni.
És mégis. Maradnék gyerek. Gyerek, akit eltartanak, akire főznek, akire költenek, akire mosnak.
Végül is mindegy, hogy mit akarok. Majd eljön az az idő, amikor otthont varázsolunk a közös házunkból.
Az elmúlt év sikeres volt. De ez nem a legjobb szó. Nem sok sikert arattam. Viszont elértem valami olyat, ami nem túl rég a szívem legmélyén csak egy halvány reményke volt: Őt. ŐT! Hihetetlen. Csoda. Lelki társ, szerelem, legjobb barát, testvér, bizalmas és minden, amit csak el lehet képzelni - egy személyben. Egy olyan ember, akiről sosem hittem, hogy ilyen csodálatos lehet, de mindig is tudtam, hogy sok rejlik benne. És igazam lett. És csak én tudom, csak én ismerem így. Csak az enyém! AZ ENYÉM!
Szeretem.
A legvadabb álmaimban sem hittem, hogy ilyen jó lehet LENNI. Csak lenni, vele. Feküdni, ölelni, szorítani, szeretni.
