És most... látod? Most adom fel. Feladom az életem nagy lehetőségét, őt, minket. Megpróbálok nem arra a mosolyra gondolni, ami végre őszinte volt, és amibe végre beleszerettem... és megpróbálom elfelejteni. És nem fogok sírni.
Ugyanúgy nem értem magam, mint korábban. Szépen, lassan, észrevétlenül szivárgott vissza az életembe a határozatlanság. Mit tegyek? Fogadjam el a késztényeket, melyeket hetekkel ezelőtt elém állított, de csak tegnap fogtam fel igazán? Törődjem bele és próbáljak így boldog lenni? Vagy legalább a saját erkölcseimnek feleljek meg?
Én vagyok a jelen, de hol a jövő?
Olyan, mint a fény, az égben eltűnő.
A föld alatt marad az, ami fáj,
most téged úgy keres, de senkit nem talál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése