Nem tudom, mi van velem. Az idegeim meg az érzelmeim is tropára mentek. Általában a hisztimhez a szélsőséges hangulatok kapcsolódnak: visítva nevetek, mielőtt sírva fakadnék. De ma nem. Tegnap sem. Nem nevettem, csak sírtam. Miért?
Bárcsak elhihetném, hogy boldogok vagyunk. Bárcsak ne az járna a fejemben, hogy mindjárt vége - hogy véget fogok vetni neki, még ha nem is akarom.
Már nem tudom, mi lesz. Nem mertem vele őszintén beszélni, mert akkor ő is őszinte lett volna velem, ami fájt volna. Viszont mostanra tovább növelte bennem a reményt. Majd amikor csalódni fogok, még jobban fájni fog. De talán könnyebb lesz beletörődnöm. Én megpróbáltam.
Kitoljam-e a határidőt? Hátha tovább megőrizhetem a boldogság illúzióját. És azokat a kellemes perceket, amelyikben megnevettet. Sajnos ő feleslegesnek találja azokat a pillanatokat, pedig olyan fontosak nekem...! Igen, most ezért sírok. Mert nem vagyok olyan fontos neki, mint amennyire ő az nekem. Mert jobban szeretem, mint amennyire kéne. És mert nem várhatom el, hogy szeressen, ha én sem vagyok képes szeretni magam.
Erősnek kell lennem. Gyerünk kislány. Ha már megszerezted, tartsd is meg! És ne mutasd neki a gyengeség jeleit.
Micsoda illúzió. Az enyém, ha akarom. Törékeny és nevetséges illúzió. Minden csak látszat, máz, vidámság, szomorúság.
Frida
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése