Az első naplómon gondolkodom. Megvan még az első füzetem, amit ilyen célra szántam - de tényleg az az első? Úgy értem, mindig mindent félbe hagyok; talán már korábban is próbálkoztam naplóírással, csak hamar feladtam és elfeledkeztem róla.
Majdnem négy éve, hogy rendszeresen naplót vezetek. Bár néha rendszertelenül. Itt van a kezemben az első füzetem, amely anno naplóvá avanzsált. Kívül-belül egyetlen dolog rí le róla: hogy mennyit változtam.
Színes, virágos, csillogós borítója van, bele meg magazinokból kivágott, vidám képeket ragasztottam. Csak az nem változott, hogy minden bejegyzést más színű tollal írtam. Ezt még ma is így csinálom: azt használom, ami elsőként a kezembe akad (ha még nem fogyott ki).
Azt hiszem, az első két füzetemet még el is neveztem. Elvégre mégsem maradhat az ember legjobb barátja név nélkül!
"miért van az, hogy az íráshoz mindig elutasítottság, szomorúság, majdhogynem depresszió társul?" - Victoria Kanter
Azt hiszem, ez fordítva történik: a szomorúsághoz párosul az írás. Így könnyebb, segít az embernek, hogy kiadja magából a dolgokat. Még ha nem is feltétlenül a naplóírásról van szó. Az elégedetlen emberek előszeretettel képzelik magukat egy másik, talán szebb világba, ahol a dolgok úgy történnek, ahogy ők szeretnék. Befolyásuk van mások cselekedetei felett. Hatalmunk van az általunk teremtett világok felett. Mi is lehetünk valakik.
Másrészt az írás a legmagányosabb tevékenység.
Amikor még regényíró szerettem volna lenni, mindig az lebegett a szemem előtt, hogy hatással legyek/lehetek az olvasóimra. Érzelmeket válthatok ki az emberekből, ráadásul én befolyásolhatom, hogy nevessenek, sírjanak, haragudjanak vagy együtt érezzenek. Talán a valóéletben nem vagyok képes ilyesmire. De ez nem baj, sőt! Örülök, ha nem bántok meg másokat.
Frida Williams
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése