Sötét volt. Villództak a fények. Dübörgött a zene. Az emberek ugráltak, táncoltak és ordítoztak körülöttem. Izzadtság- és sörszag kevergett a levegőben.
Gondtalan voltam, ezáltal szabad. Minden olyan távolinak tűnt. Úgy éreztem, hogy olyan vagyok, mint az engem körülvevő emberek, és egy rövid időre ezt el is hittem. Reméltem, hogy a sötétség megvéd a tömegtől, és a tömeg megvéd a sötétségtől.
Azt kívántam, hogy bárcsak örökké tartana a pillanat: sosem érne véget a szám, sosem fáradnék el, sosem jönne el a hajnal, sosem kéne hazamennem, sosem jutnának eszembe az emberek, akik a környezetemben élnek, akiket ismerek, akik a barátaimnak tartják magukat, akik észrevesznek.
Kezdek ráébredni, anno miért beszélgettünk mindig a spontaneitásról és miért magasztaltuk az egekig. Ha valamit eltervezünk, kötelezőnek érzem és inkább taszít a gondolata, mintsem vonz. Viszont ha hirtelen elhatározásból visszük véghez, még izgalmas is.
Arra kért, hogy ne törjem össze azt a fiút, mert nem szeretné depisen látni. Az emberek szívesebben mondják meg egymásnak, hogy mit ne csináljanak. Így kevésbé feltűnő, hogy irányítani próbáljuk egymást.
Lesz-e jövő?
Biztonságosabb lenne, ha nem lenne.
fridwills
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése