Öröm, ne ölj meg!

piros

Arra kért, várjak rá. Hogy tehetném? Hisz' nincs semmi biztosíték, hogy megéri várni. Talán átver. Talán nem olyan, mint amilyennek hittem. Sosem gondoltam azt, hogy igazán ismerném. De azon az éjszakán egy új oldala is megmutatkozott. Vajon ez az oldal igazi? Vagy csak hazugság?

Talán képtelen vagyok bízni benne. Túl sokat árthat nekem. De én is árthatok neki cserébe, nem? Talán képtelen vagyok bárkiben is megbízni.

égjen a szív, mint fagy ölje meg

Miért keltek bűntudatot az emberekben? Miért sikerül lelepleznem a hibáikat előttük? Miért szomorítok el mindenkit? Miért csak sajnálni és bocsánatot kérni vagyok képes? Miért csak utólag veszem észre, hogy fájdalmat okozok?!

Jó ez így? Muszáj megmutatnom, hogy igazam van? Kevésbé fájna, ha csendben meghúznám magam a sarokban és nem beszélgetnék senkivel?

Összetört szívek: az összes. - Talán hibáztam. Talán hiba volt léteznem. Sajnálom, hogy gondot okozok. Mi lesz ezután?

egérkirály

Éhes vagyok. Nem vacsoráztam.

Hallottam, ahogy anya kiabált a másik szobában. Nagyon kiabált. Mérges volt rám, mert megint haszontalannak bizonyultam. Aztán nem szólt, hogy menjek enni, szóval inkább nem mentem. Nem akartam még azzal is idegesíteni, hogy nem tudom eldönteni, mit egyek.

Éhes vagyok.

Frida

egyszer csak

Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,
beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott
        dobogás is elül.
Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,
        a halál.

Mint fegyházban a villany ha kacsint,
tudják bent a rabok s tudja az őr odakint,
hogy az áram mind egy testbe fut össze,
hallgat a körte, a cellán árnyék szalad át,
s érzik ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a perzselt
        emberi hús szagát.

Radnóti Miklós

eszmélet

1
Földtől eloldja az eget

a hajnal s tiszta, lágy szavára

a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

szentimentálé

Örülök, hogy megismertelek. Érted nem kár, különleges vagy. Ott van benned az a plusz, amit keresek az emberekben. Szeretnék őszinte lenni, de én sem tudhatok mindent. Lehet, hogy mindenkiben ott van az a bizonyos plusz. De ez nem számít.

Az tetszett benned, hogy szentimentális voltál. Ritkaság olyan fiút látni, aki érzékeny, mégis férfias. De te az voltál. Egy kicsit bizonytalan vagyok: talán minden férfi ilyen, csak épp a többi nekem nem mutatta meg ezt az oldalát. Olyan ez, mint amikor ismersz valakit, aki szépen énekel. Hiába van jó hangja, ha előtted nem énekel, akkor nem fog a kedvenc énekeseddé avanzsálni. Szóval az én szememben ezért vagy olyan különleges. Mert ilyennek mutatkoztál. És köszönöm, hálás vagyok érte.

Sajnos már nem ismerlek. Hamar lemondtam rólad, tudod? Ma már nem tudom, milyen vagy. Nem akarom tudni. Hihetném, hogy nem változtál meg. Hihetném, hogy jobb lettél. De úgy nehezebb lenne elengedni.

Csak azt remélem, hogy én alaposan megváltoztam. Tudom, mit tennék másképp. 

Remélem, javulok.

Frida

kontaktus

"Gondoltam: visszajövök, ha már meghívtál... hogy legyen köztünk valami... hogy mondják? kontaktus."

Bólintottam: "Kapcsolat."

"Anyukád tudja?"
"Nem... legalábbis én nem mondtam neki."

És együtt cigiztünk. Szeretem.