Nem vagyok magamnál. Nem vagyok egyedül. Nem vagyok üres. Nem félek. Nem aggódom. Nem zárkózom be. Nem vagyok magányos. Nem vagyok szomorú. Már semmi sem vagyok. Nem létezem. Nem marad belőlem semmi.
El fogok olvadni, majd megfagyok és darabokra török. Egészen apró szilánkokra, mint a homok szemcséi. Aztán szétszóródom. Elvisz az őszi szél. Az eső bemos a földbe, a csatornákba, a tavakba. Ott leszek mindenhol - és nem leszek sehol.
Én fogok az eszedbe jutni, ha véget ér a nyár. Ha esik az eső. Ha süt a nap. Ha meleged van, vagy ha fázol. Ha fúj a szél, hallani fogod a hangomat. Ha zene szól, én jutok eszedbe. Ha csend van, nem tudsz kiverni a fejedből. Rám gondolsz majd, ha egyedül vagy, és a barátaid is rám fognak emlékeztetni. Engem látsz majd minden idegen arcában. Minden tekintetben. Minden mosolyban. És engem fogsz érezni minden ölelésben, minden csókban, minden szeretkezésben. Rám fogsz gondolni, ha befekszel az ágyadba, vagy valaki más ágyába. Én jutok az eszedbe, mielőtt elalszol. Rólam fogsz álmodni. Egy kicsit úgy érzed majd, hogy figyelem minden mozdulatodat, és talán figyelni is fogom. Egy kicsit haragudni fogsz rám, amiért már nem leszek veled, de magadra is, amiért elengedtél. Egy kicsit szomorú leszel, egy kicsit magányos, egy kicsit üres. De te létezni fogsz. Mindig. Akkor is, ha már elfelejtettél engem.
Ha szeretnénk, hogy teljesen őszinte legyek, be kell vallanom, hogy rettegek. Minden találkozónk során rettegek, hogy az az utolsó. Hogy többé nem látlak. És ez fáj. Mintha kitépnék a szívem a helyéről, és nélküle kellene tovább élnem.
Szeretlek.
Frida
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése