Gyönyörű, üres estét töltöttem el tegnap édes magányomban, begyógyszerezve, begubózva, halványuló öntudattal. Kérem vissza az érzéketlenséget. Akarom újra a magányt. Add vissza a fáradtságot és vedd el az érzéseimet.
Most csak a fejem fáj és egy ismeretlen, otromba dallam lüktet a fülemben. Nem szűnik, nem múlik. Kínoz, és nem tudok rájönni, hogy az újabb gyógyszeradag miatt képzelem-e, vagy éppen azért kapom a pirulákat, hogy ne halljam a dübörgést. Próbáltam túlharsogni nightcore-ral, de nem sikerült. Foszladozó épelméjűségem maradványa...?
Azt hittem, megtaláltam azt az embert, akire hasonlítok. De talán még nem hasonlítok rá. Majd ha öreg leszek s iszonyú tapasztalt, méltó leszek a nyomdokaiba lépni. De egyenlőre csak a régi énjére emlékeztetem őt. (Sajnálom, kedvesem.)
Vicces volt: belebújtam a kabátjába és egy doboz cigit találtam a zsebében. Nekem adta azt is, pedig nem dohányzom.
Mostanában mindenki túl édes. Vagy csak többé nem vagyok hajlandó meglátni a rossz dolgokat is. Éljen.
Elmegyek, és csak egy bőröndnyi emléket viszek magammal.
Romeo, ezt elbasztad.
Frida
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése