nagyon szomorú dolog senkinek lenni

Gondolkodsz.
Eszel.
Iszol.
Alszol.
Érzel.

Beszélsz.

Az első öt folyamatból következik a hatodik. Arról beszélsz, hogy miről gondolkodsz, hogy mit eszel, hogy mit iszol, hogy miről álmodsz (vagy épp mikor, mennyit, hogyan alszol) és hogy mit érzel. A beszéd során ürítjük ki magunkból, ami felhalmozódott bennünk. De mi van azokkal, akik keveset beszélnek? Azok keveset gondolkodnak? Keveset esznek, isznak, alszanak, éreznek? 

Mi van akkor, ha nincs miről beszélned? Ha a tetteid jelentéktelenek, te ezt tudod, és nem akarod másokat untatni, szóval nem mondod el? Ha a gondolataidat értelmetlennek tartod, ezért nem mondod ki? Ha nem vagy tisztában azzal, amit érzel, ezért nem beszélsz róla?

shachath*

Tetszik.

Figyelem a nőt fekete, felkontyozott hajjal, ráncos bőrrel, vörös rúzzsal, fekete kardigánnal a hálóingje felett. Különös hatással van rám.

Tetszik.

Cigarettára gyújt. Incselkedik a cellatársával. Uralkodik.

Különös érzés jár át. Felnézek rá, csodálom. Ő a Halál. Talán megőrültem, talán csak most lettem józan, talán még mindig álmodom. Talán ő játszik velem - velünk.

Titokzatos. Gonosz. Elbűvölő. Elbájolt. Már az első pillanatban, amikor megláttam. Akkor még "jó" volt. Míg a megnyugvást hozó Halál szerepében díszelgett. Most "rossz". Egy egyszerű gyilkos.

Nemrég még az járt a fejemben, hogy láttam a Halált. Találkoztam a Halállal. Egy középkorú nő volt az. Fekete ruhát viselt, arcát finom fátyol fedte. Vonásai tiszták voltak, tekintete szinte barátságos. Gyönyörű volt. És nyugalmat hozott. Tetszett.

*American Horror Story c. sorozat 2. évadjának szereplője, a múzsám

a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog*

A halál már letisztult.

Nem úgy él a képzeletemben, mint egy véres pokol. Már megnyugodott. Kellemes, üres és nyomasztó, de még mindig felszabadít. Megkönnyebbülést hoz. Elhozza a véget, ami rátelepszik mindenre, lassan magába burkolja a szobát, az embereket, a tájat. Szürke, régi, kissé unott, leküzdhetetlen. Szép.

*József Attila Reménytelenül c. versének részlete

tényleg jobb a lehet, mint az, hogy voltam

Fel kéne hagynom néhány dologgal.
Az ivással.
Az evéssel.
A kávézással.
A vagdosással.
Az alvással.
A cigizéssel.
A lélegzéssel.
Az őszinteséggel.
A hazudozással.
A kérdezéssel.
A beszéléssel.
A gondolkodással.
Az érezéssel.

Még nem tudom, melyikkel kezdem.

Vagy rákaphatnék a drogokra, és abbahagyhatnám a tanulást.

Az idegen arcok

Ha idegen arcokat nézek,

Arcom ijedten földre vágom:

Óh, Istenem, mennyi más arc van,

Mennyi más arc van a világon.

Mennyi borús szem néz szemembe,

Mennyi homlok sápad rám némán,

Mennyi vádló álom és rejtély,

Mennyi nagy szomoruság néz rám.

Mennyi vád terped minden arcon,

Vádja letűnt s jövő időnek,

Mint láncos rab, félve, bűnbánón,

Csak föl-fölnézve nézem őket.

Valaha minden arc magáért

Vívott egy szörnyűséges harcot

És állanak rab ellenekként

Egymással szemben most az arcok.

Már-már alig is emlékeznek,

Hogy egykor egymással csatáztak,

De ott ég minden ember-arcon

Látatlanul kudarc, gyalázat.

S minden arcot, idegen arcot,

Midőn elfog a titkos emlék,

Legalább egyszer földerítni,

Megragyogtatni be szeretnék.

Ady Endre

"Azt mondta, reggel rámosolyogtál és bearanyoztad a napját."

Nem igazán értem magam, de bunkó módon a legtöbb embernek nem köszönök. Csak hosszasan nézek a szemükbe, és mosolygok, amikor összetalálkozunk. Olyan mint egy reflex. Idegesítő.

(Délután meg cigit adtam neki - vajon annak is örült?)

a bánat

A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.

Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasímul a házfalakhoz
És eltűnik a kapuban.

Aztán kopogtat. Levelet hoz.

József Attila

négysoros

... de mi van akkor, ha az emberek szemében annyira jelentéktelen vagy, mint ők a tiédben?

"Te mindenkit szeretsz, ami azt jelenti, hogy neked mindenki közömbös."

Ha nem pletykálnak rólad az emberek, az olyan, mintha nem is élnél. Mintha nem is léteznél. Mintha senki sem ismerne, senki sem tudná, hogy a világon vagyok. Nem vagy annyira fontos vagy érdekes, hogy mások beszéljenek rólad, hogy gondoljanak rád, hogy foglalkozzanak veled.

És mi van akkor, ha az emberek valóban átnéznek rajtad? Ha hiába szólsz hozzájuk, nem hallanak meg, nem látnak meg, nem vesznek észre?

 Alvó szegek a jéghideg homokban.

 Plakátmagányban ázó éjjelek.

 Égve hagytad a folyosón a villanyt.

 Ma ontják véremet.

meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Tóth Árpád

ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog…

Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

Greg Schneider

ne állj zokogva síromnál

Ne állj zokogva síromnál,
nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémántcsillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi esú.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
ott vagyok minden hangban veled,
a csendesen köröző madár szavában,
de én vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál,
nem vagyok ott.
Nem haltam meg.

Greg Schneider

figyelmező

Sötét volt. Villództak a  fények. Dübörgött a zene. Az emberek ugráltak, táncoltak és ordítoztak körülöttem. Izzadtság- és sörszag kevergett a levegőben.

Gondtalan voltam, ezáltal szabad. Minden olyan távolinak tűnt. Úgy éreztem, hogy olyan vagyok, mint az engem körülvevő emberek, és egy rövid időre ezt el is hittem. Reméltem, hogy a sötétség megvéd a tömegtől, és a tömeg megvéd a sötétségtől.

Azt kívántam, hogy bárcsak örökké tartana a pillanat: sosem érne véget a szám, sosem fáradnék el, sosem jönne el a hajnal, sosem kéne hazamennem, sosem jutnának eszembe az emberek, akik a környezetemben élnek, akiket ismerek, akik a barátaimnak tartják magukat, akik észrevesznek.

Kezdek ráébredni, anno miért beszélgettünk mindig a spontaneitásról és miért magasztaltuk az egekig. Ha valamit eltervezünk, kötelezőnek érzem és inkább taszít a gondolata, mintsem vonz. Viszont ha hirtelen elhatározásból visszük véghez, még izgalmas is. 

Arra kért, hogy ne törjem össze azt a fiút, mert nem szeretné depisen látni. Az emberek szívesebben mondják meg egymásnak, hogy mit ne csináljanak. Így kevésbé feltűnő, hogy irányítani próbáljuk egymást.

Lesz-e jövő?

Biztonságosabb lenne, ha nem lenne.

fridwills

Új barátja van. Egy kicsit irigy vagyok, egy kicsit féltékeny, és egy kicsit szégyenlem is magam.

Hiányzik. Ma rám mosolygott. Tudom, hogy ő már nem az az ember, akit ismertem, már semmi közöm hozzá, már nem tudok róla semmit. De egy kicsit mégis úgy érzem, hogy semmit sem változott.

Remélem, boldog. Remélem, az a fiú vigyáz majd rá. Remélem, nem hagyja, hogy összetörjék a szívét.