agyhalál

Mindjárt vége a... milyen hónap is van? ja, júli. Szóval mindjárt vége a júliusnak, én pedig még alig írtam. Ezen a nyáron valahogy nem jön össze - semmi. Kvázi nem csinálok semmi érdemlegeset: nem írok, nem olvasok, nem rajzolok. Csak vagyok. Többnyire vele. Vagy filmet nézek, Lost. És olykor Doctor Who, meg egy rakás másik.

Szóval nem blogolok. Igazság szerint a legfőbb kifogásom az, amiért a naplóírásban sem jeleskedem mostanában. Megvan mindenem. Enyém ez a tökéletes srác, aki szeret, aki tényleg úgy szeret engem, ahogy mindig is akartam, aki mellett minden tökéletes, aki csak az enyém és nem fog elhagyni soha. Akit néha annyira szeretek, hogy már fáj. Akit féltek magamtól. Mindezek kíséretében nem szívesen írom le a gondolataimat, vagy inkább nem szívesen gondolkodom. Mert csak rossz eredményt szül, és minek foglalkozzak rossz dolgokkal, amikor meg van mindenem?

Tehát nagyjából ezért nem írok. Végül is megmondták, az írás a legmagányosabb tevékenység, szóval majd ha egyedül leszek, írni fogok. Ahogy szoktam.

Apám az imént blirrírozott vagy inkább brillírozott. Realizálódott benne, hogy másfél hónap ide vagy oda, de nem, még nem jártam a barátomnál. Ez csak egy újabb okot adott neki arra, hogy szidjon. Először arról papolt, hogy menjek balcsizni, vagy ide-oda strandra, és hogy mikor megyek a barátaimmal, és hogy miért nem megyek? (Megy a halál.) Utána már azért zsörtölődött, amiért nem megyek el sehova. "Voltál öt napot címerezni, és ennyi?! Mindjárt vége a nyárnak, aztán majd szeptemberben jut eszedbe h menni kéne a haverokkal...!"

Azt hiszem, ciklikusak a nyári szünetek. Két éve minden szabadidőmet a szobám mélyén olvasással töltöttem, ő pedig lehordott, amiért nem járok el a barátaimmal semerre. (Milyen barátok? kérdeztem akkor magamtól.)

Tavaly az volt a baj, hogy eljártam otthonról. (Akadt néhány ember, aki elviselt.)

Idén ismét az, hogy sok időt töltök itthon.