hosszú áprilisi hajnal

Az első naplómon gondolkodom. Megvan még az első füzetem, amit ilyen célra szántam - de tényleg az az első? Úgy értem, mindig mindent félbe hagyok; talán már korábban is próbálkoztam naplóírással, csak hamar feladtam és elfeledkeztem róla.

Majdnem négy éve, hogy rendszeresen naplót vezetek. Bár néha rendszertelenül. Itt van a kezemben az első füzetem, amely anno naplóvá avanzsált. Kívül-belül egyetlen dolog rí le róla: hogy mennyit változtam. 

Színes, virágos, csillogós borítója van, bele meg magazinokból kivágott, vidám képeket ragasztottam. Csak az nem változott, hogy minden bejegyzést más színű tollal írtam. Ezt még ma is így csinálom: azt használom, ami elsőként a kezembe akad (ha még nem fogyott ki).

Azt hiszem, az első két füzetemet még el is neveztem. Elvégre mégsem maradhat az ember legjobb barátja név nélkül!

"miért van az, hogy az íráshoz mindig elutasítottság, szomorúság, majdhogynem depresszió társul?" - Victoria Kanter

Azt hiszem, ez fordítva történik: a szomorúsághoz párosul az írás. Így könnyebb, segít az embernek, hogy kiadja magából a dolgokat. Még ha nem is feltétlenül a naplóírásról van szó. Az elégedetlen emberek előszeretettel képzelik magukat egy másik, talán szebb világba, ahol a dolgok úgy történnek, ahogy ők szeretnék. Befolyásuk van mások cselekedetei felett. Hatalmunk van az általunk teremtett világok felett. Mi is lehetünk valakik.

Másrészt az írás a legmagányosabb tevékenység.

Amikor még regényíró szerettem volna lenni, mindig az lebegett a szemem előtt, hogy hatással legyek/lehetek az olvasóimra. Érzelmeket válthatok ki az emberekből, ráadásul én befolyásolhatom, hogy nevessenek, sírjanak, haragudjanak vagy együtt érezzenek. Talán a valóéletben nem vagyok képes ilyesmire. De ez nem baj, sőt! Örülök, ha nem bántok meg másokat. 

Frida Williams

lehetek még boldogabb

Úgy írnék ide valamit... valami kedves szót, bátorítót vagy sajnálkozót. De nem lehet. Nem vagyok szomorú, nem vagyok vidám, nem félek, és nem tudom, mit akarok. Nem tudom, mit nem akarok. Nem tudom, hogy milyennek, hogy kinek kell lennem. Nem tudom, hogy kell-e lennem. Nem tudom, hogy mit miért teszek, miért nem teszek, mit gondolok és mit kéne éreznem.

De, tudod, kedvesem, nem is számít. Nem mondom, hogy jó így. Nem jó, mert szeretnék szerelmes lenni. Olyan szenvedélyesen. Hogy kapjon egy kis értelmet az életem. Várjam a napnak azt a pillanatát, amikor találkozhatok vele. De most úgy érzem, sosem leszek szerelmes. Ki tudja... talán nincs is szerelem.

Üres vagyok, hirtelen hozok ostoba döntéseket, felületesen viselkedem és következetlenül. Mint akit már nem érdekel a jövő. Nem merek az úttest mellett sétálni, mert kísért a gondolat - és felvillanyoz -, hogy kilépjek a következő kocsi elé, amelyik mellettem hajtana el. Az tart vissza, hogy a sofőr bajba kerülne, ha elgázolna, pedig nem ő lenne a vétkes. Amúgy talán nem is meghalni akarok, csak egy kis izgalomra vágyom. És kíváncsi vagyok, mennyire vagyok bátor. Most biztosan azt gondoljátok, hogy nem vagyok normális. Nem mondom, hogy tévedtek.

Egy kicsit aggaszt, hogy rászokom a cigire. Sajnálom rá a pénzt. Mostanában sokat költöttem - mulandó dolgokra. Ételt vettem (nem hánytam ki) és alkoholos italt. Furcsa. Nincs aki megtiltaná mindezt nekem. Vagy bármit. Nincs akinek szeretnék megfelelni, nincs aki elvárásokat állítana elém. Ezt a tényt okolom a lezüllésemért. De azért kellemes. 

Azt hiszem, nem tudom, hogy kell kapcsolatban lenni valakivel. Eddig ahányszor megpróbáltam járni valakivel, mindig rossz érzéssel töltött el. Gyűlöltem a reggeleket és nyűgnek éreztem a társam. Miért képzelek be magamnak ilyen furcsa dolgokat? Egyedül fogok meghalni.

Ma elmaradt az első óránk, kilógtunk cigizni. Jól éreztem magam azzal a néhány sráccal. Talán mert közösen jártunk a tilosban, és izgalmas volt a helyzet. Szombaton egy másik társasággal dohányoztam, de ott egyedül éreztem magam. Furcsa. Talán nem szeretem az embereket. Talán élénkít a friss, reggeli levegő. Talán tényleg csak furcsa vagyok. El kéne hinnem, hiszen annyira mondogatják...! 

Kezdek elveszni, vagy talán már el is vesztem. Problémám akadt az öltözködéssel. Néha szinte már nőies vagyok - ami furcsa. Máskor nem vagyok az, ami szintén furcsa. Ki vagyok? Ki legyek? Ki ad választ a kérdéseimre? Ki az az ember, aki tele van kérdőjellel, mégis a határozott nyíl rá mutat?

Frida

A mosoly maradt az utolsó lehetőségem, amivel szembeköphetem a világot - mégis arra kérnek, hogy ne színészkedjek. Bocs. Nem megy.

Hogy lehetek ennyire egyedül?

Kaptam még egy nap haladékot. Szóval megnézek még néhány szomorú filmet, és már azelőtt bőgni kezdek, hogy a film cselekménye beindulna. Egy kicsit még sajnálom magam. Aztán lassan ideje lesz tovább lépni. Még jól esik szomorúnak lenni, csak az dühít, hogy ő nem bánkódik ennyit miattam. És hogy elveszítem. Elveszítettem. Pedig annyira szeretem, amiért olyan jó ember! Sajnálom.

"Ne gyászolj! (...) Felejts el engem addig a határig, amíg már nem zavar a rám való emlékezés. Egészen ne! Az fájna! De legyek én körötted valami szelíd és nem bántó emlék, olyan, akire jólesik gondolni, de már nem könnyeztet meg. Ne úgy jussak az eszedbe, hogy belerándulj a fájdalomba, hanem úgy, hogy elmosolyodj."

Szabó Magda

Neki megadtam magam.

pipacs

Négyszer, vagy talán ötször kért meg, hogy ne gondolkodjak ennyit.

Sajnos nem megy.

Hogy találjam ki, hogy mit tegyek, ha nem gondolkodom?

Haragszom magamra.  Hülye vagyok. 

Újabban megint képtelen vagyok érezni.

Eltűnt a dolgok jelentősége.

Miért kellene aggódnom? Ez már csak a látszat. A külső váz.

Mindent csak azért teszek, hogy az emberek örüljenek.

Ezért teszek úgy, mintha szeretném őket.

Mintha aggódnék értük.

Mintha érteném őket.

Mintha törődnék velük.

"Legyél olyan nő, hogy minden egyes reggel, amikor a lábad a földhöz ér, a pokol megremegjen, a gonosz felszisszenjen: a francba, felkelt!" Amióta olvastam ezt, töröm rajta a fejem. Hogy lehet megrémíteni az ördögöt? A jósággal? Vagy ha rosszabbá válok, mint ő az? És hogy csináljam?

Frida