a puritán ösztön és a szükség vezet

Vicces, amikor egy pillanatra elhiszem: megtörténhet. És kiábrándító, hogy utána még napokig (olykor hetekig) merek reménykedni. Aztán jön a lemondás és felejtéssel küszködve visszasüppedek a hétköznapok megnyugtató duruzsolásába.

Miért félek, hogy kifutunk az időből?

(... talán jobb is, hogy félek. Talán félnem kell. De miért csak én érzek így?)

muszáj vagy

- Szeretsz? (...)

- Szeretlek-e? (...) Kellesz! Kívánlak! Akarlak! Görcsösen. Az űzött vad kába hevületével. De vajon szeretet ez? Muszáj vagy, és úgy vágyom rád, mint... Mint! Lám: amit érzek, nem békés, árnyék fodrozta ösvény, és nem ölel virágok illata, madarak éneke, és nem a séta gyönyörködtet! Hanem a cél. Te vagy a cél! A cél, amely a teljesség ígéretével bolondít. Csakhogy a szeretet nem ez, a szeretet más: ő maga a teljesség. Laza eszencia, amely ritkán képes megkötni az embert életében.

Horváth György

elvetemült

Két szava volt csak hozzám, egyetlen pillanatot pazarolt rám. Azt sem szívesen, csak kényszerből.

Hová lett az a lány, aki szeretett éjszakánként egyedül sétálni? Szocializálódott.

Vagy szimplán csak elviselhetetlenné növekedett a sötétség. Néha már egyedül sem megy - semmi sem megy.

Keresem a válaszokat. A versekben, az idézetekben, a képekben és más emberekben.

folytatom

Williams

nem érzem

- Nem szeretsz már?
- Nem tudom. (...) Azt hiszem, még mindig szeretlek. Csak éppen nem érzem.

Jean-Paul Sartre

a kék tenger partján

Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.

Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

Ady Endre

ne lássatok meg

Ne adjatok rám aranyos palástot,
Nem kell a gyémántos korona,
De vigyétek a víg csörgő-sapkát is
S tarka köpenyeg sem kell soha.

Szürke-országnak vagyok a királya,
Láthatlan trónom nekem ragyog.
Amíg nem láttok, nem ékesíttek,
Nem rubrikáztok, addig: vagyok.

Ady Endre

bármit teszel, azt nekem is kell

Csúfoljuk rossz napnak. Úgy egyszerűbb. Könnyebb hinnem, hogy még lehet jobb is. 

Miközben a tömény önutálatban lubickolok, ő olyan boldognak tűnik. Nem szól hozzám, rám nézni sem mer, de nevet, mindenkivel foglalkozik egy kicsit. Örülök, ha jókedve van. Legyen csak boldog.

Már korábban észrevettem és leszűrtem a tanulságot: akkor és azzal sikerül a legjobban az ujjuk köré csavarniuk, ha nem foglalkoznak velem. Mert tűkön ülve várom, hogy hozzám szóljon, rám nézzen, észre vegyen. És míg várok, maximálisan lefoglalja a gondolataimat ő és a mérhetetlen önutálatom.

Ne folytasd kérlek. Ez reménytelen. És beleőrülök hosszútávon.

Az lehetséges, hogy rosszul vagyok a vidámságától? (Utálok ember lenni. Utálom, hogy olyan vagyok, mint ők.)

Frida

könnyű léptű halált hozók

Nem kedvelhet. Engem nem lehet szeretni. Nem ismer, ennyi az egész. Már nagyon régóta mondogatom, de még mindig nem hiszik el. Ha igazán ismerne, egyáltalán nem kedvelne. (De mivel kedvel, ezért szeretne megismerni.) Végtelenített kör.

analgézia, érzéketlenség

És az a pillanat... itt van az a pillanat, ami mindent megváltoztat. Ami mindent megváltoztathatott volna, de talán csak engem tett még nagyobb lúzerré. Egek. Nevetséges. Elhittem, hogy boldog lehetek... hogy vele talán boldog is lehetnék, mert végre lenne némi haszna a létezésemnek. Igen, nyilván arra készülök, hogy újra elkövessem azt a hibát. Hogy boldoggá tegyek egy barátot. Talán sikerült is volna. Félő, hogy már semmi sem úgy fog történni, ahogy kellene. Talán a sors megmentett egy hatalmas bukástól. Talán csak gondoskodik róla, hogy még inkább romlottá váljak.

Nem mintha hinnénk a sorsban. A dolgok csak úgy megtörténnek... ha akarjuk, ha nem. És nem az emberek tehetnek róla. "Sohasem az ember a hibás, hanem valami más. Valami más, a pillanat, a múlt, a sors, az átok, valami, amit nem ismerünk." Ady

A két szemben álló erő kioltotta egymást. Még mielőtt a jelen közönye átbillenhetett volna a jó vagy a rossz oldalra, megtörtént minden, amit nem reméltem. És egyszerre történtek, így minden maradt a régiben. Újabb jeges közömbösség. (Utólag elnézést kérek a ridegségemért, abban a pillanatban mérges voltam rád, mert nem vagy az enyém. És magamra, mert nem tudtam, akarlak-e még.)

Felemésztődök.

A vörös azt mondta, önzőnek kell lenni. Nem kérdés, hogy ki miatt fogok szenvedni. Függetlenül attól, hogy hogyan választok majd.

Bele kéne törődnöm, hogy nem lehet az enyém. Ami nem megy, azt kár erőltetni.

Nincs jó döntés.

"Tanulj meg felejteni."

Jó. Taníts meg.

üdvözlettel a szenvtelen

üde színfolt

Meglepő választás; miért én? Miért velem?

kedves október

Azt hiszem, elkéstem.
Ő viszont... tökéletesen időzített.

Nem tettem semmit. Azért utálom magam, mert gondoltam rá, hogy megteszem. És még megtehetem.

Mellette talán kevésbé lennék (leszek? lehetek?) romlott.

halálra ítélt

Ezen a szinten már az is zavarja, hogy elszívom előle a levegőt.

*perc, óra, nap, év?

Eljön majd a pillanat (perc*), amikor a test és a lélek szétválik. Szétszakad. Ezt még megvárom. (Siess, kérlek.)

a sötétség úrnője

Édes volt; nem nekem, nem hozzám való. De azért édes.

nem ott, hanem itt

Lelkembe jutsz... Mert amikor gondolok rád, nem "eszembe jutsz". Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan. Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt. A lelkemben.

Csitáry-Hock Tamás

Maradj egyedül.

ne tégy szomorúvá

Ne zavarjuk meg az unott monotonitást ócska gondolatokkal, elhasznált reménnyel.

Néha vele álmodok; máskor csak róla. 

Ott van mindenhol.

A halvány mosolyban, a gyengéd érintésben, a dallamos hanglejtésben és a félbehagyott gondolatban. Minden arc az ő vonásait rejti. Minden tekintet sötéten csillan. Minden mozdulat őt üvölti. 

(A hiánya akkor a legrosszabb, amikor mellettem van.)

Mikor fogjuk elfelejteni egymást?

-szeretne valaki cigizni velem?-

-most-

beköszöntő

Itt már senki sem maradt. Elmentek. Mindenki elmegy, minden elmúlik. Ez a dolgok rendje. A ragasztó megöregszik, így a fotók leesnek a tablóról. Vissza lehet őket ragasztani, de ha nem vigyázol, néhány kép elveszhet. És persze nem fogod tudni, melyik névhez melyik arcot kell párosítani.

Vajon én is így el fogom majd felejteni az embereket, akik most körülvesznek?

Újra szeretném élni azt a pillanatot, azt a néhány percet, mikor a nagy zűrzavarban olyan mérhetetlen nyugalom áradt szét bennem. Nem gondoltam semmire. Eszembe sem jutott a vacsorám, vagy apám haragja. Abban a percben az összes seb semmis volt, csak az éjszaka létezett. A zavargó tömeg nem vett észre, én pedig nyugodtan figyelhettem őket. Magamban nevettem a gondtalanságukon és halandóságukon.

Nem voltak gondtalanok. Mindenkinek szar élete van, mindenki egy másik családot akar, mindenki elégedetlen. De akkor ez sem jutott eszembe.

Sötétségre és társaságra vágyom. Azokra az emberekre, akik megnevettettek, és akik valószínűleg elítéltek a tetteim miatt, de abban az órábal ezzel sem foglalkoztam. Csak nem akartam újra egyedül maradni.

De most újra egyedül vagyok.

Ne terítsetek.

Ne bontsatok ágyat. Csak

búcsúzni jöttem.

van aki szeret(?)

Nem mondom el, hogy mi van velem. Nem írom le. Nem gondolok rá. Nem törődöm vele.

Köszönöm, eléggé jól vagyok.