Néhány napnyi üresség. Semmi. Mintha csak az élet állt volna meg, de sajnos folytatódik. Sosem lesz igazán vége, a halálunk is csupán egy dátum lesz a sok közül. Egy dátum, amire nem fog emlékezni senki sem. Ránk sem fog emlékezni senki.
Ugyan, kérlek, nem álmodozom öröklétről; undorodom a halhatatlanságtól. De akkor is... csak másokban élhetünk örökké, vagy mi a franc. Meg talán a műveink által, de azok az alkotások legalább annyira mulandóak, mint mi. A szó elszáll, az írás olvashatatlan, a festményeket hamisítják, a tárgyak rongálódnak. Bármit fel lehet gyújtani és robbantani.
Igen-igen, utolért az a hatás, az a gondolat, amin nem szabad sokat gondolkodni. Hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk a világ végtelenségéhez képest. Meg amúgy is... senkit sem érdekel igazán, hogy létezünk, senki sem figyel arra, amit mondunk, és a világ tökéletesen működik a mi zavaró jelenlétünk nélkül is.(!)
Az összes lehetséges alternatíva kilőve. Ez a sok-sok ember hamarosan elpusztul, a generációk egymást váltják, míg a testünk elporhad, az emlékünk homályba veszik. Senki. Senki sem fog emlékezni ránk, mert Einsteinből is csak egy volt, Jared Leto sem mi vagyunk.
Hát kik vagyunk mi?
Néhány napnyi üresség, semmittevés. Egy kicsit nem léteztem, megszűntem, elpárologtam.
Senki sem aggódott. Senkinek sem jutott eszébe (a másik énem kivételével), hogy talán a kórházban fekszem infúzióra kötve. Sápadtan, erőtlenül, félholtan. Örülök, hogy senki sem aggódik. Pláne nem feleslegesen.
Azt mondod, nem fogsz küzdeni,
mert senki sem küzdene érted.
